Nem akarok empatikus vezető lenni

Nekem nincs időm az empátiára” – halottam többször, csak úgy, mint a „megnézném, hogy boldogulnál az én munkásaimmal, azoknál a szép szó mit sem ér” megállapítást, és más hasonló kijelentéseket.

Empátia = erőtlenség?

Avagy: mi történik, ha egy vezető úgy dönt, ezúttal vagy innentől kezdve, empatikus lesz?

Kezdjük ott, hogy mi nem történik, vagy mi nem kell, hogy történjen.

Az empátia nem szimpátia. Ezt gyakran keverik, és azt hiszik ahhoz, hogy empatikus legyek, egyet is kell, hogy értsek a másikkal. Ez téves. Viszont attól még, hogy én másképp látok valamit, maximálisan megérthetem, hogyan látja azt a másik, és hogy miért látja úgy, ahogy. És emellett, hogy milyen érzései vannak az adott helyzetben.

Az empátia nem jelenti azt, hogy lemondok arról, ami nekem fontos, és ráhagyom a másikra, amit ő szeretne. Ez nem empátia, hanem önfeladás. Ez valóban erőtlenséghez vezet.

Az empátia azt sem jelenti, hogy segítek a másiknak, pláne nem úgy, ahogy azt én gondolom jónak. Amikor megismerjük mások szükségleteit, általában ösztönös késztetést érzünk a segítésre. Ez rendben is van, amennyiben a másik erre nyitott, és amit tenni szeretnénk, az valóban támogatja őt. Azonban ez még így is túlmutat az empátián.

Az empátia nem időpocsékolás. Aki alkalmazza, éppen hogy időt takarít meg. Mert lelkes, elkötelezett munkatársai lesznek. Mert sokkal hamarabb kiderülnek a dolgok és a félreértések. Mert ha megértőek vagyunk másokkal, akkor segítőkészebbek lesznek felénk.

Hogyan legyünk akkor tehát empatikusak úgy, hogy közben elfogadott, tisztelt, és erős vezetők maradjunk?

Kérdezzünk. Kérdezzünk valódi érdeklődéssel, és kérdezzünk úgy, hogy az segítsen neki is a tisztánlátásban és az előrelépésben. Hallgassunk. Hallgassunk teljes odafigyeléssel, ne csak úgy félig-meddig. Törekedjünk munkatársunk valódi megértésére. Tükrözzünk. Tükrözzük szavait (foglaljuk össze, amit hallottunk), akár az érzéseit is. Adjunk minderre elegendő időt.

Mindig érdemes ezzel kezdeni. Ezt hívhatjuk – angol szóval élve – pull technikának. „Tőle nekem.”

És csak azután térjünk át a push technikákra – „tőlem neki”. De csak ha még szükség van erre, mert az is lehet, hogy az előző fázisban megtalálta a saját – számunkra is elfogadható – megoldását. Ilyenkor az adott munkatárs a legtöbbször hálás nekünk, és tekintélyünk nő. Ha azonban még nem jutott megoldásra, adhatunk visszajelzést, javasolhatunk, akár szembesíthetjük is valamivel, ha szükséges. A fő vezérelv, hogy közben lássuk a másikban az embert. Mert ő is az. És a mindkettőnk(!) számára elfogadható megoldást keressük.

Adódhatnak olyan helyzetek, ahol valóban nincs idő az empátiára. Ez esetben valamikor máskor, valahol máshol érdemes mégis úgy elbeszélgetni a munkatársakkal, hogy érezzék, számítanak. Számítanak, mint ember, számít az, ami nekik fontos, számít az, ahogyan érzik magukat.

Meghálálják.

Amennyiben szívesen mélyítené ismereteit ebben a témában, és tanulna meg emellett olyan eszközöket, amelyek segíthetnek munkatársainak a legtöbbet kihozni önmagukból, akkor jelentkezzen Leading People – coaching szemléletű vezető képzésünkre!

/Kocsis Dóra/


Ha szeretne még több érdekes cikket és személyre szóló ajánlatokat kapni, akkor iratkozzon fel hírlevelünkre is!